A nyugat - indiai manátusz nem tartozik a legkecsesebb
tengerlakók közé, még ha a tengerészek mondái összefüggésbe hozzák is
bizonyos szirén-történetekkel.
A manátuszt a XVIII.században
kezdték el vadászni húsáért és bőréért.
A víz alatti növények iránti
hatalmas étvágya miatt ma a világ
egyes részein arra használják,
hogy megakadályozzák
a vízi növények túlburjánzását.
- Életmód
A manátusz az öblök,
lagúnák, lomha folyású folyók
és a folyótorkolatok zavaros
vizét kedvelik. A 20C-os-nál
melegebb vízben érzi magát
a legjobban. Ezért télen
gyakran melegebb területekre
vonul. A dél-amerikai manátusz
csak édes vízben fordul
elő, a másik két faj azonban
édes és sós vízben egyaránt
otthonos.
Habár a manátuszok általában
egyedül vagy kis családi
közösségekben élnek, a hidegebb
időszakban előfordul,
hogy nagyobb csoportokba
tömörülnek, például erőművek
közelében, ahol a meleg
hűtővíz az élővízbe ömlik. A
kora reggeli hidegben függőlegesen
"lógnak" a vízben, és
csak a pofájuk látszik ki; ha
melegebb lesz, egyre jobban
megközelítik testükkel a víz
felszínét.
Megfigyeltek már manátuszokat,
amint pofájukat
egymáshoz szorították, mintha
megcsókolták volna egymást.
Feltételezik, hogy ez a
köszöntés egy formája.
Mivel a manátuszok emlősök,
lélegzetvételhez fel
kell merülniük a víz színére.
Bizonyos,hogy akár 15 percig
is képesek lélegzetvétel
nélkül a víz alatt maradni, de
többnyire öt- tíz percenként
felmerülnek. A vízen kívül
nem élnek meg.
- Táplálék és táplálkozásmód
táplálkozik. Nappal
mindig csak rövid ideig eszik,
majd pihen. A táplálékot vagy
ügyes mellső végtagjaival
vagy nagy, kétlebenyes felső
ajkával juttatja a szájába. Fogai
gyors kopását az a tengeri
fű-faj okozza, amelyet általában
fogyaszt, valamint az a
nagy mennyiségű homok, ami
evés közben a szájába kerül.
A szájában hátul új fogak nőnek,
melyek havonta körülbelül
egy centiméterrel előre tolódnak,
és pótolják az elkopott
elülső fogakat.
Ahhoz, hogy roppant tömegét
tartani tudja, a manátusznak
óriási mennyiségű
táplálékra van szüksége. Naponta
testtömegének akár 15
százalékát is kitevő eledelt
fogyaszt. Nagy tömegének
köszönhetően evés közben
stabilan tartja helyzetét. Általában
a víz alatt eszik, mindazonáltal
előfordul néha, hogy
felmerül a vízből.
- Szaporodás
rátája nem mondható magasnak:
a tehén általában csak
kétévenként borjadzik, ritka az
ikerellés.
A párzásra hajlandó nőstény
körül több hím is összegyűlik;
orrukat hozzádörzsölve
udvarolnak neki, és
megpróbálják elűzni vetélytársaikat.
Az ellésre több mint egy
évvel később, a víz alatt kerül
sor. Az anya a hátára veszi és
rögtön a víz felszínére viszi a
kölykét, hogy az megtehesse
első lélegzetvételét. A borjú
körülbelül három évig szopik
annak ellenére, hogy néhány
hónaposan már növényi táplálékot
is fogyaszt.
- A manátusz és az ember
A manátusznak nincsenek természetes
ellenségei. Mára kritikussá
vált helyzetét ugyanúgy
az ember idézte elő, mint
ahogyan a dugongféle Steller
tengeri tehén kipusztulását,
mert jóízű húsáért és bőréért
vadászott a manátuszra. 1838
és 1942 között többezer manátuszt
öltek meg.
A környezetszennyezés és
a gátépítések veszélyeztetik
élőhelyeit.
Mivel a manátuszok kíváncsi
és egyúttal igen lassú
állatok, sokan végzik úgy,
hogy beleakadnak a motoros
tengerjárók hajócsavarjában,
ami súlyos sérülésekhez
vagy az állat pusztulásához
vezethet.
Floridában betelepítették,
mert azt remélik, hogy megtisztítja
a vízi utakat a túlburjánzó
növényzettől.
