Repülőmókus vagy asszapám

A repülőmókus famászás közben pontosan úgy fest,

mint bármely más kistestű rágcsáló, amikor azonban egyik fától

a másikig siklik, olyan kecsességgel teszi, akár egy madár.

A repülőmókus tulajdonképpen nem repül,

vagyis nem képes a madarakhoz hasonlóan 

evezőmozgással előrehajtani magát a levegőben.

A csuklói és bokái között kifeszülő, szőrös bőr-

vitorlájának köszönhetően mégis nagy távolságokat

képes áthidalni, miközben fától fáig siklik.

• Életmód

  Az észak- amerikai asszapán

magasan, a fakoronák

magasságában él, ahol repülőképességét

ügyesen kihasználva

fától fáig siklik. Ily módon

kikerül a földön rá leselkedő

természetes ellenségeit,

a solyom és a sasok számára

azonban továbra is könyű

préda marad. Vélhetően ez az

oka annak is, hogy ez a mókus

kizáróag éjjel jár táplálék

után. Így sem kerülheti el viszont

a nagy testű baglyokat,

melyek fejlett érzékszerveiknek

köszönhetően reptükben

csapnak le rá.

  A mókusok hajnalban

visszatérnek faodvaikba, elhagyott

harkály vájta vagy

más üregekbe, és a nap nagy

részét átalusszák.

  Nyáron minden egyes állat

saját pihenőhelyet keres

magának, ezzel szemben télen

szívessen tömörülnk 20 fős

vagy ennél is nagyobb csoportokba,

hogy így melengessék

egymást. A különösen hideg

napokon átmeneti letargiába

esnek, és csak arra a rövid

időre ébrednek fel, amíg az

ősszel elrakott éléstárból falatoznak.

• Szaporodás

  40 napos vemhesség

után a repülőmókus egy faodúban

hozza világra 2-6

kölykét,melyek meglehetősen

gyámoltalanok.

  Mielőtt még az anya a 

nagyjából két hónapos szoptatás

után elválasztaná kicsinyeit,

tesz velük néhány rövid felfedező

utat. Visszahozza a

kölyköket, ha leesnek, és

megtanítja nekik, hogyan kell

leugrani, siklani és landolni.

Amikor a kölykök már nagyobbacskák,

elkísérik anyjukat

éjjeli táplálék gyűjtő körútra

is. Egészen a következő év

tavaszáig mellette maradnak.

• Táplálék, táplálkozásmód

  A repülőmókusok szinte mindent

megesznek, amit találnak,

csak táplálék legyen. A

dió, mogyoró és magvak mellett

megrágcsálják a bimbókat,

fiatal hajtásokat, puha

gyümölcsöket, a zuzmókat és

a gombákat is. De elkapják a

repülő rovarokat és a pókokat

is, sőt a tojásokat és a madárfiókákat

sem vetik meg.

  Mint a legtöbb éjjeli emlősállatnak,

a repülőmókusnak

is nagy a szeme, a sötétben is

kitűnően lát vele. Ehhez jön

még a kifinomult szaglószerv

és a hosszú, érzékeny bajusz szálak,

ezekkel tapogatja ki

táplálékát.

  Tápláléka nagyobb hányadát

ott helyben elfogyasztja, a 

diót és különböző magvakat

viszont gyakran összegyűjti

és elteszi a szűkösebb téli napokra.

   

  

Óriás repülőkutya

Az egy métert is meghaladó vitorlafesztávolságú

óriás repülőkutya a világ legnagyobb denevérei közé tartozik.

Ártalmatlan állat, tápláléka gyümölcsfélékből áll.

Az óriás repülőkutya a százhetvennél is több,

gyümölcsevő denevér-faj egyike. A nemhez tartozó

állatok elnevezése arra utal, hogy fejük hasonlít

a kutyákéhoz és a szőrük vörösesbarna.

A repülőkutyák a legnagyobb denevérek.

• Élőhely

  Az óriás repülőkutya a

trópusi mocsaras és erdős területeken

él, legszívesebben a

tengerpart közelében. A szárazföld 

belsejében többnyire

nagyobb vízfelületek közelében

tartózkodik. Az óriás repülőkutya

nem csak az indiai

szubkontinensen terjed el, fellelhető

a Maldív- szigeteken is.
  A nagyobb repülőkutyafajok,
mint például az óriás repülőkutya,
kitűnően repülnek.
Így voltak képesek megtelepedni
az Indiai-óceán és a
Csendes-óceán számos szigetén.
Előfordult egyszer, hogy
egy kimerült óriás repülőkutya
"kényszerleszállást" hajtott
végre a parttól 300 kilométerre,
egy arra járó hajón.
Sok repülőkutya-faj csak bizonyos
szigetcsoportokon fordul
elő; ezek ősei feltehetően 
a szárazföldről kerültek ezekre
a szigetekre vagy egy vihar
sodorta ki őket a tengerre.
  Az óriás repülőkutyák pihenőhelyükön,
öreg fákon
fejjel lefelé lógva töltik a napot.
Kedvelt helyüket gyakran
éveken át felkeresik.
Ezek körzetében többnyire
hamarosan terjengeni kezd
az óriás repülőkutyák jellegzetes
pézsmaillata. Napi pihenésük
idején az állatok
meglepően nagy zajt tudnak
csapni; néha igen élénkek:
ágról-ágra szállva keresik ki
a legalkalmasabb ágakat. A
gyakran nagy kolóniákban
többnyire néhány száz állat
él együtt, néha még több ezer
is. Az "alvó" -ágakon általában
kialakul egy rangsor- az
idősebb hímek foglalják el a 
legjobb helyeket.

• Táplálék és táplálkozásmód

  Ha este lassan leereszkedik

a sötétség, az indiai óriás

repülőkutyák nyugtalanok

lesznek. Akár egy láthatatlan

jelre, hirtelen felröppennek, és

csapatostól indulnak táplálékot

keresni. Ehhez gyakran több

mint 50 kilométert is megtesznek.

Sötétben az óriás repülőkutya

-a rovarevő denevérekkel

ellentétben - vadászatkor

nem hangokra hagyatkozik,

hanem látására és szaglására.

Szeme lényegesen nagyobb,

mint a legtöbb denevéré, inkább

egy éjjel aktív főemlősére

hasonlít.

  Az állat nagy, lapos őrlőfogaival

morzsolja szét a különböző

gyümölcsöket, és

megissza édes levelüket. A gyümölcs

húsát és magjait kiköpi,

de a különösen puha terméseknek

a húsát is megeszi

olykor. A repülőkutyák egyes

virágok nektárját és virágporát

is kedvelik. A trópusi erdőben

a fák és a fákon elő

növények különböző időpontokban

virágoznak, így egész

évben találhatók gyümölcsök.

Nyilvánvaló, hogy a repülőkutyák

megjegyzik, mikor

és merre található éppen

érett gyümölcs, mert mindig

a megfelelő időben bukkannak

fel a kellő helyen. Lehetséges,

hogy szaglásuk segíti

őket ebben. Ott, ahol csak

gyéren található gyümölcs,

szétoszlanak a denevérek,

többnyire azonban az egész

kolónia nekiesik néhány gyümölccsel

megrakott fának, és

az utolsó szemig leesznek róla

mindent.

• Szaporodás

  Az óriás repülőkutya

szaporodási időszaka július és

október közé esik. A hím rövid

udvarlása után bekövetkezik

a párzás a kolónia nyugvóhelyén.

  Körülbelül öt hónappal

később- ez egy ilyen kis emlősnél

meglepően hosszú

vemhesség- a nőstény egyetlen

kölyket fial. A kölyök

többnyire nappal jön a világra,

lábbal előre.

  Az ellést követően az utód

már lényegesen fejlettebb,

mint a legtöbb más denevér.

Éber, szeme nyitott. A kicsi

már szőrös és akár 250 garmmot

is nyomhat - ez majdnem

egyharmada az anya testtömegének.

A nőstény egyedül

gondozza a kölykét. A kölyök

élete első heteiben anyja mellére

kapaszkodik akkor is, ha

az a nyugvóhelyéről táplálkozni

repül; nemsokára azonban

már túl nehéz lesz, és ilyenkor

"otthon" kell maradnia.

  A fiatal repülőkutya öt hónapig

szopik, és általában

még élete nyolcadik hónapjáig

sz anyjával marad. Körülbelül

egyévesen már teljesen

kifejlett, ivaréretté további

egy év után válik.

• A repülőkutya és az ember

  Tekintélyes nagysága

ellenére a repülőkutya a legkevésbé

félelmetes denevérekhez

tartozik. Megnyerő

kutyapofája és gyümölcsevő

(nem "vérengző") természete

miatt kívül esik azon babona

-körön, mely a denevéreket

övezi. Igaz ugyan, hogy a korábban

elsősorban vadon termő

gyümölcsön élő repülőkutyák

egyre gyakrabban lepik

el az ültetvényeket és ez előrevetíti

az emberekkel való

összeütközés árnyékát. Egyes

helyeket úgy lepusztítottak,

hogy a gazdát csapatostól

mérgezték meg a kártevőket.

  Az orvosi gyakorlatban

alkalmazott zsírja miatt a repülőkutyát

Pakisztán egyes

részein vadásszák. Sokkal veszélyeztetettebbek 

azonban a 

szigeteken élő fajok. Az utóbbi

ötven évben az óceán sok

kisebb szigetén gyakorlatilag

teljesen kiirtották a fákat, ezáltal

az ott élő denevérállományok

szinte teljesen kipusztultak.

Nyugat-indiai manátusz

A nyugat - indiai manátusz nem tartozik a legkecsesebb

tengerlakók közé, még ha a tengerészek mondái összefüggésbe hozzák is

bizonyos szirén-történetekkel.

A manátuszt a XVIII.században

kezdték el vadászni húsáért és bőréért.

A víz alatti növények iránti

hatalmas étvágya miatt ma a világ

egyes részein arra használják,

hogy megakadályozzák

a vízi növények túlburjánzását.

• Életmód

   A manátusz az öblök,

lagúnák, lomha folyású folyók

és a folyótorkolatok zavaros

vizét kedvelik. A 20C-os-nál

melegebb vízben érzi magát

a legjobban. Ezért télen

gyakran melegebb területekre

vonul. A dél-amerikai manátusz

csak édes vízben fordul 

elő, a másik két faj azonban

édes és sós vízben egyaránt

otthonos.

  Habár a manátuszok általában

egyedül vagy kis családi

közösségekben élnek, a hidegebb

időszakban előfordul,

hogy nagyobb csoportokba

tömörülnek, például erőművek

közelében, ahol a meleg

hűtővíz az élővízbe ömlik. A

kora reggeli hidegben függőlegesen

"lógnak" a vízben, és

csak a pofájuk látszik ki; ha

melegebb lesz, egyre jobban 

megközelítik testükkel a víz

felszínét.

  Megfigyeltek már manátuszokat,

amint pofájukat

egymáshoz szorították, mintha

megcsókolták volna egymást.

Feltételezik, hogy ez a

köszöntés egy formája.

  Mivel a manátuszok emlősök,

lélegzetvételhez fel

kell merülniük a víz színére.

Bizonyos,hogy akár 15 percig

is képesek lélegzetvétel

nélkül a víz alatt maradni, de

többnyire öt- tíz percenként

felmerülnek. A vízen kívül

nem élnek meg.

• Táplálék és táplálkozásmód

  A manátusz vízi növényekkel

táplálkozik. Nappal

mindig csak rövid ideig eszik,

majd pihen. A táplálékot vagy

ügyes mellső végtagjaival

vagy nagy, kétlebenyes felső

ajkával juttatja a szájába. Fogai

gyors kopását az a tengeri

fű-faj okozza, amelyet általában

fogyaszt, valamint az a 

nagy mennyiségű homok, ami

evés közben a szájába kerül.

A szájában hátul új fogak nőnek,

melyek havonta körülbelül

egy centiméterrel előre tolódnak,

és pótolják az elkopott

elülső fogakat.

  Ahhoz, hogy roppant tömegét

tartani tudja, a manátusznak

óriási mennyiségű

táplálékra van szüksége. Naponta

testtömegének akár 15

százalékát is kitevő eledelt

fogyaszt. Nagy tömegének

köszönhetően evés közben

stabilan tartja helyzetét. Általában

a víz alatt eszik, mindazonáltal

előfordul néha, hogy

felmerül a vízből.

• Szaporodás

  A manátuszok szaporodási

rátája nem mondható magasnak:

a tehén általában csak 

kétévenként borjadzik, ritka az

ikerellés.

  A párzásra hajlandó nőstény

körül több hím is összegyűlik;

orrukat hozzádörzsölve

udvarolnak neki, és

megpróbálják elűzni vetélytársaikat.

  Az ellésre több mint egy

évvel később, a víz alatt kerül

sor. Az anya a hátára veszi és

rögtön a víz felszínére viszi a

kölykét, hogy az megtehesse

első lélegzetvételét. A borjú

körülbelül három évig szopik

annak ellenére, hogy néhány

hónaposan már növényi táplálékot 

is fogyaszt.

• A manátusz és az ember

  A manátusznak nincsenek természetes

ellenségei. Mára kritikussá

vált helyzetét ugyanúgy 

az ember idézte elő, mint

ahogyan a dugongféle Steller

tengeri tehén kipusztulását,

mert jóízű húsáért és bőréért

vadászott a manátuszra. 1838

és 1942 között többezer manátuszt

öltek meg.

  A környezetszennyezés és

a gátépítések veszélyeztetik

élőhelyeit.

  Mivel a manátuszok kíváncsi

és egyúttal igen lassú

állatok, sokan végzik úgy,

hogy beleakadnak a motoros

tengerjárók hajócsavarjában,

ami súlyos sérülésekhez

vagy az állat pusztulásához 

vezethet.

  Floridában betelepítették,

mert azt remélik, hogy megtisztítja

a vízi utakat a túlburjánzó

 növényzettől.

Borz

Közép-Európa egyik legismertebb emlősállata a borz,

életmódja azonban sokak számára titok marad, mert napja

nagy részét a föld alatt tölti.

A borzok olyan változatos élőhelyeken laknak,

mint az erdők, cserjések,

lápok, mocsarak és parti bozótok.

Fekete-fehér csíkos fejük, széles, testes törzsük

és rövid lábuk jellegzetes.

Föld alatti üregekben élnek, amelyekben

gyakran több borzgeneráció lakik.

• Életmód

  A borzok barátságos állatok.

Családi csoportokban élnek,

amelyek nagysága alapvetően az

adott helyen rendelkezésre álló

élelemkínálattól függ. Olykor

ugyanazon a környéken több csoporttal

is lehet találkozni.

  Minden egyes közösség föld

alatti odúban lakik. A csoportot

egy domináns hím vezeti, amely

elűz minden idegen borzot, ha az

túlságosan közel merészkedik az 

odvához. A csoporttagok egymás

között mirigyváladékkal jelölik

meg magukat.

  Az élelmet kereső borzok

olykor nagy távolságot is megtesznek,

mindig ugyanazokat az

utakat használva. Elegendő élelemkínálat

esetén körzetük az odú

körül alig terjed túl két kilométeren.

Párzás idején a nősténytársat 

kereső hímek nagy

távolságokat tesznek meg.

• Szaporodás

  A borzok párzási időszaka

igen hosszú, februártól októberig
tart, és augusztusban van a csúcspontja.
Rendszerint erre az időre
esik a megtermékenyülés. A peték
legtöbbször csak decemberben 
fészkelik be magukat az anyaméhbe,
így az utódok a rákövetkező
februárban születnek
meg. Általában egy-négy borzkölyök
jön a világra a föld alatt , az
odú külön ellőkamrájában. Nyolc
héten át maradnak, és anyjuk
szoptatja őket. Bár ezután a
nősténnyel együtt már élelemkereső
útra is kimerészkednek az
odún kívülre,anyjuk csak négy hónapos
korukban választja le
őket magáról.

• Táplálék és vadászat

  A borz csaknem mindent

megeszik, a kisemlősöktől - pl.

nyulak, vakondok és patkányok,

különösen azok kicsinyei - 

egészen a rovarokig, meztelen

csigákig és békákig. Étlapját különböző

gyökerek, növények és

gyümölcsök egészítik ki, és teszik

a borzot igazi mindenevővé.

Bár a borz erős állat, a födi giliszta

a kedvenc táplálékai közé tartozik. 

A borz enyhe, nyirkos őszi

éjszakákon olykor akár tíz óra

hosszat is úton van, földi giliszták

után kutatva.

A borz legtöbbször alkonyatkor

hagyja el építményét és indul

vadászatra. Mivel nem lát jól, az

élelemkeresés során kifinomult

szaglására és jó hallására hagyatkozik.

• A borz és az ember

  Az ember az egyetlen 

élőlény, amely veszélyt jelent a 

borzra. Borotva- és festőecset
gyártáshoz felhasznált bundájáért
üldözték, csapdákat állítottak
neki, és kutyás vadászatokon
pusztán "sportból" okozták a
vesztét.
Anglia számos vidékén rókavadászatkor
betemetik a borzodú
kijáratait, hogy ezzel elvágják a 
róka menekülési útját. Bár a borzok
később újra szabaddá tudják
tenni a kijáratokat, vadászatpártiak
és állatvédők eltérően vélekednek
az ember ezen szokásáról. Az
állatvédők úgy vélik, hogy az odú
betemetése rontja a szellőzését és
megzavarja a borz étkezési rendjét.
A borzvadászat Közép-Európában
általában nem dívik. A legnagyobb 
fenyegetést a borzra
nézve a közúti forgalom jelenti.
Az utakon több borz pusztul el,
mint bármi más módon.

Kúpos fóka

Az akár három és fél méter hosszú és 315 kg tömegű

kúpos fóka vastag zsírrétege folytán olyan jeges vízbe is megél,

amelyben az ember pillanatok alatt megfagyna.

Nagy szemükkel és selymes bundájukkal a

kúpos fókák szép látványt nyújtanak
az elhagyott tengerparton. A borjúfókáktól
megnyúlt, kúp alakú orruk különbözteti meg
őket. Áramvonalas testüket és erős
uszonyaiknak köszönhetően kitűnő úszók.

• Táplálék és vadászat

  A fókák táplálkozásukkal

alkalmazkodnak a mindenkori

halkínálathoz. Nagy, nem túlzottan

domború szaruhártyával ellátott

szemükkel még a zavaros vízben

is jól látnak. Vadászatkor azonban

hallásuk és szaglásuk összehasonlíthatatlanul

fontosabb, így még

vak fókák is könnyűszerrel juthatnak 

zsákmányhoz.

A valódi fókaféléknek nincs külső

fülkagylójuk, rendelkeznek viszont

olyan rendkívül érzékeny

belső hallószervvel, amely segítségükre

van a halak üldözésében.
Ez a lemerülésnél a víz behatolásának
megakadályozására bezárul.
Ezek az állatok vadászatnál
valószínűleg hasonló visszhang
lokációs rendszert használnak,
mint a delfinek.
Pofájuk és bajuszszőreik igen
érzékenyek: segítségükkel az
üldöző fóka érzékeli az előle
menekülő zsákmányállatok által
kiváltott vízrezdüléseket.
Amint a kúpos fóka felfedez egy
halat, üldözőbe veszi és mivel
fürge, el is fogja. A fóka vérének
hemoglobin- tartalma
magas,
az állat akár 20 percig is képes víz 
alatt tartózkodni.

• Szaporodás

  A kúpos fókák párzási

ideje szeptember és december

közé esik. A nőstények elléskor a

partra mennek. Mivel a párosodásra

röviddel a nőstény ellése

után kerül sor, ekkor a bikák is ott

tartózkodnak, hogy párzási körzetüket

kijelöljék.

A nőstény egyetlen borjat ellik,

amelyet 14-17 napig szoptat. A

tengerpart általában tele van fókákkal,

tehát az anyáknak védeniük,

kell borjaikat, nehogy agyonnyomják

őket. A kicsik homokszín- hófehér

bundában jönnek

világra, amely három hét elteltével

fokozatosan fiatalkori szürke

bundára cserélődik. Körülbelül

ugyanebben az időben lesz az

anya újra fogamzóképes és elveszti

érdeklődését kölyke iránt.

Az idősebb, tapasztalt bikák

uralják a partot, és elfoglalják

azon szakaszokat, amelyen a legtöbb

nőstény tartózkodik. Mivel a

fókák nem létesítenek párkapcsolatot,

 a bika partszakasza minden

nőstényével egymás után párosodik.

A párosodás után a nőstények

elmennek a "nászpartról", hogy

táplálék után nézzenek. Kölykeiket

elhagyják, így azoknak kell

ellátniuk magukat. Az éhességtől

hajtva végül eljutnak a tengerbe.

• A fóka és az ember

  A fókára az ember évezredek 

óta vadászott. Bőre ruházatul

szolgált, zsírját pedig feldolgozták

lámpaolajnak. Sok tengerparti falu

számára a fóka hús volt a mindennapi

élelem fő alkotóeleme.

Az utóbbi időben a fiatal

fókakölyköket megölték, hogy a

divatot kiszolgáló ipart ellássák

fehér és homokszínű prémmel.

Manapság a fóka bundája az

ember számára nem képvisel

ugyanolyan értéket, mivel a természetvédők

ráébresztették arra,

milyen szenvedést okoz az állatoknak.

A kúpos fókát nem mindenhol

kedvelik. A halászok neheztelnek

rájuk, mert rengeteg tengeri lazacot

és tőkehalat falnak fel. A tudósok

ezzel nem értenek egyet - 

kutatásaik szerint a kúpos fóka

nem veszélyezteti ezen halak

állományát.

A kúpos fókákat 1988- ban

ugyan az a vírus támadta meg - ha

kisebb mértékben is -, mint amelyik

a borjúfóka állományt tizedelte

meg.

Afrikai elefánt

Az afrikai elefánt a legnagyobb és legerősebb szárazföldi emlősállat,

ugyanakkor minden bizonnyal

a legjobb természetű is. Békésen él családi csoportban.

Jóllehet az afrikai elefánt eredetileg a szavannák

állata, kellően tud alkalmazkodni ahhoz, hogy

hazája - Afrikának a Szahara sivatagtól délre

fekvő része - legkülönbözőbb területein élhessen.

Azonban csak ott telepedik meg, ahol a közelben

ivóvízforrások és "fürdőhelyek" találhatók.

• Életmód

  Az elefántok kifejezetten

szociális viselkedésű és erősen

családhoz kötődő állatok. Egymás

közötti kapcsolataik annyira szorosak,

hogy halottaikat ágakkal és

lombozattal valósággal eltemetik.

Gyászolják is őket: órákon át

egyfajta halottvirrasztást tartanak

mellettük.

  A tehenek és borjak családi

kötelékben élnek, olyan tehén

vezetésével, amellyel a csoport

minden egyes tagja rokonságban 

áll.

  A fiatal bikákat kizárják a

családból, amint ivarérettek lesznek.

Ők azután külön csoportokba

verődve agglegényéletet élnek.

A kifejlett bikák egyedül élnek,

őket csak akkor engedik be a 

családba - és akkor is csupán

rövid időre -, ha az egyik tehén

üzekedik.

  A csordák, még ha nagy

távolságokat tesznek is meg, nem

távolodnak el túl messzire a

víztől. Az elefántok ugyanis nem

csak inni szeretnek nagyon,

hanem fürdeni is, mégpedig

lehetőség szerint minden este.

  Fürdés után az elefántok

száraz földel hintik be nedves

bőrüket. Az így keletkező por - és

iszapréteg segíti őket a csípő

rovarok állandó támadásai elleni

védekezésben.

• Kommunikáció

  Ha az elefántok a bozótban

élelmet keresve nem látják

egymást, mély morgó hangot hallatva

tudatják a többiekkel, hogy

jól vannak. Régebben ezeket a 

hangokat gyomorkorgásnak vélték,

ma már azonban tudjuk, hogy

ez a gurgulázás az orr, garat és

ormány mélyéről jön. Amint az

elefánt veszélyt érez, azzal figyelmezteti

társait, hogy hirtelen

elnémul.

  Az egyes állatok közötti konfliktusokat

rendszerint békés úton

simítják el. A rangsorban lejjebb

 álló állat rendes körülmények

között kitér a felérendelt elöl,

amint az fenyegető mozdulatokat

tesz: például ormányát feltekeri

vagy port kavar fel. Ilyen pillanatokban

hallhatók az elefántokra

oly jellemző trombitahangok is.

  Az ezekhez hasonló fenyegető

mozdulatokat alkalmazzák az

ellenségek elűzésére is.

• Szaporodás

  Az elefántok 14-15 éves

korukban párzanak először. Az

udvarláshoz tartozik a vonzalom

kimutatása. Ilyen gesztus például,

hogy a tehén és a bika ormányával

cirógatja egymást. Rendszerint

22 hónappal a párzás után

egyetlen borjú jön a világra. Az

újszülött állva mintegy 85 centiméter

magas és körülbelül 110

kilogramm tömegű.

A borjú legkevesebb két éven át

szopik, olykor még sokkal tovább

is. A következő utód születése

után is családi kötelékben marad.

Egy tehén rendes esetben

négyévente ellik egy borjat, és így

gyakran egyszerre két vagy három

borjú is van körülötte, az

újszülöttől egészen a nyolc vagy

akár a tizenkét évesig. Ha borját

támadás éri, az anyaállat igen

határozottan a védelmére kel.

• Táplálék és táplálkozási szokások

  Az elefántok kizárólag

növényeket esznek. A legkülönbözőbb

füveket, lombozatot,

ágakat és gyümölcsöket fogyasztják.

Letépik őket,ormányukkal

kötegbe fogják, hogy azután a

szájukba juttassák. Az

elefántoknak csupán néhány foguk

van, ezeket az élelem szétőrlésére

használják. Ha egy elefánt

elveszíti valamennyi fogát, éhen hal.

Ez 70. életéve körül következik

be.

  Nem meglepő, hogy az elefántoknak

óriási az étvágyuk, és

csillapítására hatalmas mennyiségű

élelemre van szükségük.

Legszívesebben éjszaka, a kora

reggeli órákban és esténként

esznek és isznak, de menet közben

is táplálkoznak, nagyobb köteg

füvet vagy leveleket tépve le.

Csimpánz

A csimpánz tanulása során ösztöneire és képességeire

hagyatkozik. Viselkedésének tanulmányozása során megismerhetjük

elődeinek életmódját és viselkedését.

Valamennyi állat közül a csimpánz hasonlít

legjobban az emberre. Ezért azután

egyáltalán nem meglepő, ha olyan ismerős

emberi tulajdonságokkal rendelkezik,

mint a mimika, a problémamegoldó

képesség és a szülői gondviselés.

• Viselkedés

  A csimpánz körülbelül 

25-80 tagot számláló csoportokban 

él, melyeknek hím állat

a vezetője. A csoportok lakókörzete

erdős területeken

18-21 négyzet kilométer, nyílt terepen akár

a 100-200 négyzet kilométert is elérheti. A

különböző csoportok felségterületei

élőhelyükön belül

gyakran átfedik egymást. A

napközben aktív csimpánz az

éjszakát alvással tölti. Ellenségei

elől úgy védi magát,

hogy magas fák ágain készít

hajlékot. Ha a csoport nem

vándorol tovább, ugyanazt a

hajlékot több éjszakán át is

használja. A csimpánz tisztán

tartja vackát, és ügyel arra,

hogy ürüléke hajlékán kívül

pottyanjon le.

• Szaporodás

  Párosodás az év bármelyik 

szakaszában bekövetkezhet,

azonban mindig csak akkor,

ha a csoport valamelyik

nősténye fogamzásképes. Előfordul,

hogy ezen időszakban

- a rivalizálás legkisebb jele

nélkül - több hím is párzik

vele. A nőstényeknek az emberhez

hasonlóan menstruációs 

ciklusaik vannak, és a 

terhesség idején kívül 36 naponként

ivarzanak.

  Életének első öt hónapja

alatt a csimpánzkölyök anyja

szőrébe kapaszkodik, aki őt

így mindenhova magával viszi.

Mintegy hat hónapos korában

próbálkozik meg először

sz önálló járással. Az

egyéves kölyök körülbelül kilenc

kilogrammos, kétéves koráig

azonban még az anyjára

van utalva. A négy év körüli

fiatal csimpánz legtöbb idejét

hasonló korú fajtársaival tölti.

Nyolc-tíz éves koráig tanulja

meg, miként kell viselkednie a 

"majomtársadalom" felnőtt

tagjaként.

• Táplálék és táplálkozás

  A csimpánzok táplálékának

nagyobb részét a legkülönfélébb

gyümölcsök teszik ki.

Kora reggeli étkezésük után

aktivitásuk alábbhagy,"elpiszmogják"

az időt. Ha kedvük

szottyan, szereznek egy-egy

érett bogyót, ízletes levelet, rügyet

vagy virágot. Rendszerint

késő délután köszönt be második

aktívabb étkezési idejük.

  Folyadékszükségletének

nagy részét a csimpánz gyümölcsök

levéből fedezi, olykor

azonban a fák mélyedéseiben

található esővizet is megissza.

  Évek óta tudjuk, hogy a

csimpánz mézet és különféle

rovarokat is fogyaszt, például

termeszeket és hangyákat. A

biológusoknak az a feltételezése,

hogy a csimpánzok húst is

fogyasztanak, meglepetést keltett.

Ma már tudjuk, hogy a 

csimpánzok emlősökre is vadásznak.

Majdnem mindig felnőtt

hím majom pusztítja el a 

táplálékul szolgáló másik állatot.

A gyilkos majom többnyire

addig eszi, amíg jól nem

lakik, s csak utána osztja meg

zsákmányát a csoport többi

tagjával.

• A csimpánz és az ember

  Annak ellenére, hogy a 

majom sok szempontból rokon

vonásokat mutat az emberrel-

az állatkertek és a vadasparkok

látogatói is mindenütt a világon

nagyon kedvelik a csimpánzokat-

a csimpánz számára a legnagyobb

fenyegetést mégis az

ember jelenti. A két faj kezdetben 

a táplálékforrásokért versengett,

így a csimpánzokat hamarosan

elűzték a sűrűn lakott

emberi településekről.

  Afrika néhány vidékén a 

csimpánzok állatkertek és állatkísérletek

számára történő

befogása jövedelmező üzlet.

Az ember viselkedéséhez és

testfelépítéséhez való hasonlóság

miatt a csimpánzokkal

sokféle gyógyszerkísérletet

végeztek. E kísérletek sajnos-

az egyre hevesebb bírálatok

ellenére- mind a mai napig

széles körben folynak.